Tűz-Tábor indul!

Így indul az Anna-sorozat második része, a Tűz-Tábor:

Kedves Kökény!

            Ha te tudnád, hogy ezt a levelet hol írom! A Tűz-Táborban, persze erre rájönnél, és talán azt is eltalálnád, hogy a Bakonyban, hiszen eleget áradoztunk neked már erről az egészről a többiekkel. De hogy pontosan hol is heverek most, az nemsokára kiderül majd a levelemből. Addig furdaljon csak a kíváncsiság!

            Te, Kökény olyan kár, hogy nem tudtál eljönni velünk! Hiányzol, komolyan. Te vagy a Szivárvány hetedik színe, és nélküled csak hatan vagyunk. Azaz, itt dehogy csak hatan, ha össze akarnám számolni, akkor négy kezem se lenne elég hozzá.

            Tudom jól, hogy nem akartad kihagyni a hőn áhított természetismereti táborodat. Tisztában vagyok azzal, hogy a barátaid (az ásványok) egy ici-picivel előrébb helyezkednek el a képzeltbeli fontossági listádon, mint mi, a Barátaid.

            Na, jó, nem vagyok megsértődve egy cseppet sem. Inkább te irigykedhetnél, hogy mi milyen szuperül érezzük itt magunkat, miközben te egy csapat gyerekkel együtt csak mindenféle köveket nézegetsz. Hú, bocs. Ez a mondat tök erős volt. Ezzel az erővel te is nyugodtan szidhatnád az én jegyzetfüzeteimet, amiket természetesen ide is elhoztam magammal. Az egyikbe leírok mindent, de mindent, ami itt történik velünk, hogy aztán a napok végére leveleket tudjak belőle összehozni neked, a másikba meg rajzokat készítek, hogy meg tudjam majd neked később mutatni a…

A levél folytatása elolvasható a könyvben.

Újra itt!

Milyen rég írtam ide utoljára...
Bevallom,az Anna-sorozat kicsit parkolópályára került az életemben. Meg úgy egyébként az írás. Annyi változás történt velem tavaly, hogy jóval többet írtam fejben, mint a gépbe.
Született azért néhány novella, mind szerelmes témájú, és belekezdtem egy új regénybe. Meglepő, hogy egy olyan nőről szól, akinek fenekestül felfordul az élete: elválik, rátalál a szerelem, keresi önmagát...?

Tegnap viszont nem kis lelkifurdalással újra előszedtem az "íróasztalfiókból" Annáékat. A többesszám azért is van, merthogy elmúlt télen megalkottam a sorozat második részét, a Tűz-Tábort. Gyermekeim, főleg Kende és Csillag sok-sok ötletét beleágyazva a történetbe. Őszintén szólva, most is legalább annyit izgultam és nevettem rajta, mint amikor készült. Már csak az utolsó simítások hiányoznak, hogy kiadásra készen álljon.
Úgy gondoltam, addig is, míg valami szuper kiadó végre felfigyel rám, most ebből a részből fogok ide feltenni részeket. Remélem, ez is tetszik majd nektek annyira, mint a Tükör-Kép.
Szeretettel, Réka

Anna születésnapja

Itt a kikelet, és Anna születésnapja is márciusban van. Bulit is tart, ahol sok minen kiderül a titkos szerelmekről:

A buliban persze az evésen kívül a legjobb a játék! Felvonulunk a tetőtérbe, és fogalmam sincs, hogyan, de mégiscsak be tudunk ilyen sokan passzírozódni a szobámba. Ágyon, párnákon, szőnyegen, még a könyvespolc tetején is ül valaki. Virág mögött a nemzetiszínű szalagokkal feldíszített rozzant ablakkeret.

Tizenhárom évesen mégis mit játszhatnánk? Hát nem legózunk, az biztos. Üvegezés és „Felelsz vagy mersz?”. Kínos is, vicces is, izgalmas is. Kitudódnak például a titkos szerelmi viszonyok.

- Zsófi, neked ki tetszik a legjobban az osztályból? - Kristóf ez a kis kíváncsi.

- Hát erre elég ciki válaszolni, mert végül is nem szándékozom elvenni más barátnőjét. Nem vagyok az illetőbe szerelmes, vagy ilyesmi. De szerintem akkor is Gergő a csoportból a leghelyesebb. Bocs, Réka. - vigyorog, miközben Réka megértően mosolyog, és zavartan nyomorgatja Gergő kezét. Tényleg elég kínos ilyet hallani, főleg, hogy a következő, hasonló kérdésre Virág beismeri, hogy szerinte meg a jelenlévők közül Bence a leginkább jóképű. Most meg én mosolygok elnézően, és én szorongatom Bence kezét, teljes zavarban.

- Hát te, Barbara, csókolóztál-e már, és ha igen, akkor kivel? – Egyértelmű, hogy Zsófi kit akar a legjobban zavarba hozni. Erre a kérdésre a szolárium-barna bőr aztán szépen tűzvörössé válik. És bizony, hosszas hebegés-habogás után kitudódik, hogy a férfiszívek hódítójával ez még soha nem történt meg!

- Azért, mert sokaknak tetszem, de pont olyanoknak, akik nekem nem. – vonogatja a vállát. - Aki meg nekem tetszene, - hajtja le a fejét, - az magasról tojik rám.

- És az ki??? - üvöltjük a kérdést van öten a fejébe.

Az üvöltésre persze bedugja a fejét az ajtón az én minden lében kanál húgom, úgy kell őt kitoloncolni. Jaj, úgy szeretném, ha inkább egy bátyám volna!

- Hé, ez már több kérdés! – védekezik Barbara.

- Nem baj, akkor is tudni akarjuk! - Most már szinte mindenki rajta csüng, hogy vallja már be. Lincs-hangulat uralkodik a kuckómban.

- Na, jó, de csak akkor, ha nem áruljátok el az illetőnek.

- Kinek? Ki az???

- Az Orosz Máté, a kilencedikből. - Barbara feje még mindig lehajtva, senkire sem mer ránézni. Nem csoda. Mindenki eléggé meg van lepődve. Mindannyian azt néztük volna ki belőle, hogy neki a menő fickók jönnek be: izmos kocka has, márkás ruha, lehengerlő duma. Ez a Máté meg, szépen fogalmazva, nem igazán ez a típus. Visszahúzódó művészlélek, aki valahogyan mégiscsak elcsavarta rózsaszín-Barbie fejét. Bár erről szerintem neki fogalma sincs. Ahogy Zsófi ravasz mosolyát elnézem, nem sokáig. Úgy érzem, hamarosan átmegy kerítőnőbe.

- Ha már ilyen őszinte voltam, akkor Csilla, te is felelj! Marci csak a barátod, vagy annál több?

- Én erre aztán nem válaszolok, az biztos. - Ég Csilla feje. Ami szerintem tulajdonképpen már válasz is.

- Akkor be kell vállalnod valamit.

- Majd én! - ugrik talpra hős lovagja, és máris fent terem az ablakomban! Nyitva van, úgyhogy Marci most a párkányon egyensúlyoz. Féltem a muskátlikat is, de ezt a szerencsétlent is, nehogy lezuhanjon már itt nekem, pont a születésnapomon. - Én megteszek bármit, felelek bármire!

- Ez megőrült.

- Miért? Én aztán szívesen bevallom, hogy szeretem Csillát! - A mozdulat, a hanghordozás színpadias, de azt hiszem, a vallomás őszinte. Csilla rákvörös arcszíne is erről árulkodik.

Aztán megtudjuk, hogy Kristóf egy edzéstársával jár, most éppen, mert nemrég szakított az Evelinnel, aki valami régi barátnő lehet; Kristóf szerelmi életét elég nehéz átlátni, percről percre változik, mint az égbolt szeszélyes április idején. Az is kiderül, hogy Orsi egyáltalán nem szerelmes senkibe (ezt persze én már eddig is tudtam, hiszen egyfolytában csak várja a nagy Őt), és hogy Lucának van egy titkos választottja. De nem árulja el, ki az, akárhogy is könyörgünk, inkább befal egy ültő helyében tíz (!) palacsintát.

A szerény Kökény egészen felbátorodik ebben a játékban. Pirulva ugyan, de beismeri, hogy neki a társaságból leginkább Orsi jön be. A két szelíd és nyugodt lélek. Tulajdonképpen tényleg, egészen illenének egymáshoz. Aztán ifjabb Kökényesi László nyíltan nekem szegezi a kérdést:

- Akkor halljuk végre, mi is tulajdonképpen a helyzet közted és Bence között?

Hogy mi? Hát azt nem árulom el! Ahhoz el kell olvasni a könyvet!

Újabb illusztrációk

Virág lányom újabb ilusztrációkat készített az Anna-sorozat első kötetéhez. Ezután a borító megtervezése következik. Aztán pedig: KÖNYVKIADÁS!!!

Rómeó és Júlia (Anna-féle változat)

Egy részlet a színjátszóról. Rómeó és Júlia napjainkban:

Timi végre megelégelte a könyörgéseinket, és igazi színdarabbal állt elő. Persze élveztük a beszédgyakorlatokat meg szituációs játékokat is, de nagyon ki akartuk már próbálni magunkat élesben, mint valódi színészek.

- Amit pedig elő fogunk adni, az… - hatásszünet, - …a Rómeó és Júlia! - A bejelentése megosztó fogadtatásra lel, de azt semmiképp se lehetne mondani, hogy bárki is közömbös maradna.

- Hűha, az szuper!

- Jézusom, ilyen ósdi darabot!

- Micsoda romantika!

- Ne már, annak a végén meg kell halnunk!

Ilyen, és hasonló mondatokkal bombázzuk szegény tanárnőnket, én személy szerint olyannal, hogy „de jó, ez egész izgalmasan hangzik”. Ő feltartott kézzel védekezik, mintha nemcsak szavainkkal, de tettleg is támadnánk.

- Elég, elég, hadd folytassam már! - Mikor elül a zsivaj, Timi elmondja, hogy Shakespeare klasszikusa tulajdonképpen csak az alapot szolgáltatná az előadásunkhoz, az igazi színdarabot mi magunk írnánk meg.

Erre a bejelentésre aztán újabb lárma tör ki, szegény Timi már a fülét is befogja. Amikor végre újra elcsitulunk, azzal folytatja, hogy először kiosztaná a szerepeket, aztán megbeszélnénk a cselekmény vázlatát. Szóval, a nagy kérdés:

- Ki vállalja a címszerepet? - Mély csönd, lehajtott fejek, érdekes módon mindenki épp a földön talál valami nézegetnivalót. - Ne csináljátok már! Eddig azért nyúztatok, hogy mutassunk már be valami rendes drámát, erre most... Ki alakíthatná hitelesen a szerelmespárt?

Hogy ki? Azt persze nem árulom el!

Mentsük meg Kökényt!

Ez történik Annával, amikor meg akar valakit menteni:

Ha már ennyire beindultam, próbálok valami nemes célt javasolni a szivárványosoknak is. Mint mondjuk: küzdelem a bálnák megmentéséért, az éhező afrikaiak megsegítése, esetleg a világbéke megteremtése…

Senki nem vevő semmire. Réka és Gergő folyton egymásra bazsalyognak, Kökény a körmeit piszkálgatja elmélyülten, Orsi megtalálta a polcomon az „Álomfogókat”, és azt lapozgatja, Bence meg… Talán az egyetlen, aki látszólag figyel rám, de ő se mond semmit a nagyszabású terveimre.

- Az igazság az, hogy ezek a törekvések túl távoliak számomra. – szólal meg végül Réka, egy percre kibontakozva Gergő karjai közül. – Tudjátok, hogy is van az a mondat, hogy a nagy célokra gondolva kicsivel kezdje az ember a változtatást?

- Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! – dörmögi az orra alá Kökény.

- Nekem jobban tetszett a Réka mondata, azt legalább értettem magyarul.

- Jól van Gergő, a lényeg, hogy akkor csináljunk valamit helyben. – Szünet. – De mit?

- Mentsük meg a kertvárosi bálnákat!

- Hogy te mekkora barom tudsz lenni! – csap egyet Bence a haverja hátára. Orsin meg látom, hogy felnézett végre a könyvből, és valamin nagyon töri a fejét. Csak megmenti végre a helyzetet.

- Szedjünk, mondjuk, szemetet! – Mégsem.

- Szemetet? Könyörgöm, minden csupa hó! Azt se látjuk, hogy hol a szemét.

- Pedig biztos van. – mondja Zsófi bölcsen. – Valahol.

- Akkor ezzel az akcióval várjuk meg esetleg az olvadást.

- Miért nem akartok inkább embereken segíteni? – kérdi Kökény.

- Én az előbb javasoltam az etióp kisgyerekeket… - mentegetőzöm.

- A környezetünkben is biztosan vannak olyanok, akik segítségre szorulnak.

- Hol? – néz körül Gergő idétlenül. – Itt nem látok egy öreg nénit vagy éhező afrikait sem. – Nevetünk.

- Viszont itt vagyok például én. – szól Kökény, és a nevetés rögtön elül. – Elegem van a folytonos iskolai piszkálódásokból. Mindig engem gúnyolnak…

- Már bocs, haver, de te… - gyilkos pillantásommal azonnal elhallgattatom Gergőt, aki valószínűleg Kökény bénaságára akart célozni.

- Szerintem üsd le őket! – Zsófi az egyszerű és harcias megoldások híve.

- Figyelj, Kökény! – Bence egy békésebb módszert javasol. - Nekem van egy ötletem. Csukd be egyszerűen a füledet! Tudod: itt be, itt ki.

- És ami a legfontosabb: gyere mindig hozzánk, ha valami bánt. Mi mindig melletted állunk.

- Ó, Anna, - szipog Gergő, - ez olyan megható volt. – És könnyeket színlelve a nyakamba borul. Ettől meg én borulok, el.

- Hé, hagyod őt békén! – Bence egy párnával ad nyomatékot a szavainak. Gergő visszadobja, de Réka is beszáll, hogy megvédje a barátját.

Ááá! Pont annyi párnám van, ahány színe a Szivárványnak. Szegény Kökény! A megmentésére irányuló hadművelet brutális párnacsatába fullad.

Annáék farsangja

A farsangi időszakban egy kis részlet Anna farsangjáról. Ezen az estén igazából nem a jelmezbál  a legizgalmasabb esemény, de a poént nem akartam lelőni...

Régebben olyan kötelező marhaságnak éreztem ezt a jelmezesdit. Hercegnő sohasem voltam, viszont indiánlány és cigánylány igen. Az utóbbi két évben, amióta „nagy" felsős lettem, már cikinek éreztem a beöltözést. Most viszont jó érzés más bőrébe bújni! Ráadásul, csapatostul.

Fogalmam sincs, hogy Enikő honnan tudott ennyi csákányt meg bányászlámpát összeszedni… Ja, bocsánat, azt mondtam volna: „Enikő”? Itt mellettem, az öltözőnek kinevezett könyvtárban most egy hosszú, ébenfekete parókás, hófehér-ruhás alak áll, kezében egy félig megrágott almával.

Először kicsit veszekedtünk azon, hogy kinek a személyiségéhez melyik törpe illik. Marci volt az egyetlen, akit rögtön és egyértelműen meg tudtunk választani! Na, vajon kinek? Az őrült Gergő persze Morgó, Zsófihoz Vidor illik, és Orsi olyan Szende. Tudor végül is Csilla lett, nagypapája szemüvegével az orrán, vastag könyvvel a hóna alatt. Bencével egy pár lettünk (micsoda meglepetés!): nála lepedőnyi zsebkendő, nálam meg egy kispárna. Már csak tüsszögni és ásítozni kell.

- Hapci meg Szundi? Hogy ti milyen dedósok vagytok! - szól be az öltözőbe nyafka hangján Barbara.

- Pedig jó dolog néha hülyének lenni!

- Az neked nem nehéz, Marci! – Ránézek mókamesterünkre. Túl nagy sapka, elálló fülek, tarka kötött sál… Tényleg tisztára a Kuka!

Hó és szánkó

Most, hogy itt az első igazi hó, előkerestem a könyvemből a havazásról és szánkózásról szóló részt. Persze csak annyit adok közzé, ami nem árul el mindent arról, ki kit szorít majd magához a szánkón. Arra pedig lehet tippelni, vajon Gergő meg tudja-e állítani a szánt a lejtő végén, vagy borulás lesz belőle?

Utolsónak lépek ki az iskola kapuján, és először nem is fogom fel, miért pörögnek-forognak a többiek, ég felé emelt karokkal, mint a megszállottak. Aztán az én orrom hegyére is letelepszik egy hópihe. Az első ezen a télen! Na, végre! Ha már nem volt fehér a december, legyen hófehér január.

Egyre nagyobb pelyhekben hull a hó, a tizenkét „hóember” pedig vidáman indul hazafelé.

Pesthalmon ugye alig tudtunk egy akkorácska halmot lelni, ahonnan le lehetett csúszni a szánkónkkal. Kertvárosban mindez nem gond. Sőt, az egész szinte egy nagy domb, déli, keleti és északi lejtőkkel. A legjobb pálya tulajdonképpen a lépcsősor feletti meredek utcaszakasz, ahol szerencsére alig jár autó. Marhára be lehet gyorsulni itt, csak az a baj, hogy ha az ember a végén nem fékez le idejében, akkor zötyöghet tovább a lépcsőkön.

Vasárnap itt tolong a fél Kertváros. Ez persze erős túlzás, mindenesetre rengeteg a Képzőből ismerős arc; mindenki szánkókkal, bobokkal, van, aki egyszerűen csak egy műanyag lappal, amivel aztán tényleg lehet száguldani, viszont hatalmasakat röpülni is. Eljött Zsófi, Bence és Gergő, Marci Csillával, aztán Virág, sőt, még Barbara is a rózsaszínű fülvédőjében. Sokan vagyunk, de szánkó már kevesebb, ketten-hárman ülünk egyre, úgy csúszunk le a lejtőn.

Gergőnek van egy kőkorszaki ródlija, még a nagyapjáé volt, csupa toldozás-foldozás az egész. Mégis ezzel tudunk a legjobban suhanni. Zsófi nagy bolond, azt találja ki, üljünk fel rá mind a négyen: ő meg Gergő, és én meg Bence. 

Édes címek

                Arra gondoltam, hogy különleges címeket adok az egyes fejezeteknek.

                A könyvem tizenegy nagyobb részre tagolódik, és mindegyikük egy-egy édesség nevét kapta címül. Az adott édesség egyrészt konkrét formában is megjelenik a történetben, másrészt jelképes jelentése is van. Ugye könnyű rájönnöd, mit is sejtet a vidám színű málnafagyi vagy a keserű étcsokoládé? A közösség összetartozását sok színes cukorka, a szerelmet a habcsók jelképezi. Egyes édességek persze konkrétan utalnak az épp aktuális ünnepre, mint például a mézeskalács vagy a marcipántorta.

                A rövidebb fejezetek alcímei pedig mindig a szövegből kiragadott mondatok, részletek, így ha az ember végigolvassa a tartalomjegyzéket, gyakorlatilag vázlatosan kirajzolódik szemei előtt a cselekmény.

                Még egy csavart jelentenek az Anna-sorozatban a dőlt betűvel szedett zenei címek vagy idézetek. Aki ismer engem, azt bizonyára nem lepi meg, hogy Ákos sok számát rejtettem el a szövegben. Hát akkor: Induljon a banzáj!

Honvágy

Már nem OTT, de még nem ITT. Anna honvágyat érez, de aztán elvágtat vele a ló. Részlet a regényből:

Valahogy szomorú hangulat kerített hatalmába.

Mi ez az egész? Talán az ősz, a hűvösebb idő, a szemerkélő eső? Mindez csupán a felszín. Sokáig keresgélek magamban, ott legbelül, ahol a mag van, és már meg is találom a valódi okot: Honvágy!

Bár a józan eszemmel tudom, hogy Pesthalom már nem az otthonunk, itt még nem érzem egészen otthon magamat. Hiányzik valami. Vagy valaki? Zsombor? Fanni? Jánosi tanár úr? Vagy inkább az egész pesthalmi hangulat? A megszokások? A régi életem...

Az biztos, hogy nem fogok egész nap itthon ücsörögni, és kínlódni!  Ki a szabadba! A kapucnimat a fejembe húzom, és elindulok az utcán, csak úgy valamerre. Tulajdonképpen amióta itt vagyunk, még nem is sétáltam igazán. El a suliba igen, néha le a boltba, de az időm nagy részét eddig azzal töltöttem, hogy: különböző dobozokból rámoltam ki, zsákokból szedegettem elő holmikat, pakoltam, bútorokat huzigáltam, és a többi. Itt az idő, hogy felfedezzem egy kicsit a környéket, és kijárjam magamból a búbánatot.

Az utcánkban az a legjobb, hogy Kertvárosban ez a legfelső a dombon, innen már csak az erdő húzódik a magasba. Elindulok hát középtájon felfelé egy ösvényen, ami egy ideig az erdő fái között kanyarog, (roppannak a gallyak a lépteim alatt, a lombok között alig szűrődik át a fény), majd egy kilátónál bukkan ki a sűrűből. Vonz a magas, de… Úgy érzem, nem lenne kellőképpen méltó a borús hangulatomhoz, ha én most odafentről csodálnám a tájat. Inkább irány a völgy, tovább, tovább! Céltalan bolyongás, ez már illik a kínlódásomhoz.

Az erdő szélén megpillantok egy sziklaszirtet. Legalább olyan magányos lehet, mint amilyen én most. Lekucorodok egy laposabb, mohás kőre. A tövében apró gombák kalapjai. Esőszagú az avar. Harkály koppan, épp felettem, egy tölgyön. Nézem a völgyet. És még mindig szenvedek.

Hirtelen… Paták dobogását hallom a bozótos mögül. Egy pillanatom sincs, hogy felocsúdjak: egy lovas robog el, szinte pont alattam. Hátulról látom csupán; csak azt, hogy fonott copfjai lobognak utána.