Születésnap

Születésnap van ma! Pontosan egy hónappal ezelőtt indítottam útjára könyv-naplómat, az Anna-sorozatot. Köszönöm, hogy 2790-szer olvastátok írásaimat. Köszönöm, hogy naponta átlag kb. százszor nézitek meg ezt a blogot. Köszönöm, hogy már 11-en feliratkoztatok ide Rendszeres Olvasónak. Köszönöm, hogy a facebook-on is már 39-en kedvelitek az oldalt.

Harminc nap, huszonöt írás. Közülük a legnépszerűbbek: Olvasóim, A barátnők, és Magamról - hosszabban.

És most íme, egy születésnapi ajándék. A szülinapostól neked, kedves Olvasó. Álljon itt egy rövid részlet végre magából a regényből. Méghozzá kezdjük a kezdet kezdetével. Hiszen: Nem minden nap költözik az ember új házba...

A vonat ablaka tükörként mutatja arcomat…

A kisvasút egyhangúan zakatol. Homlokomat a hűvös ablaküveghez szorítom, a táj elsuhan a szemem előtt. Az út menti telkek csak csúnya hátsó felüket mutatják felém. Piszkosfehér kutyák ugatják a vonatot a lerobbant fészerek mögül.

Szívesebben lennék magamban, jobban is szeretek egyedül utazni, de a fülkében rajtam kívül most mások is vannak. A sarokban például egy fejkendős nénike, lábánál fonott kosár. Az ölébe szétteregette a kockás konyharuhát, onnan falatozik, kolbászt és vajas kenyeret. A zöldpaprika minden harapásnál hangosan roppan a foga alatt.

A gyomrom meg hangosan kordul egyet. Most ébredek rá, mennyire éhes is vagyok. Reggel a nagy izgalmak közepette egyetlen falat se ment le a torkomon. Pakolás, kapkodás, mindenütt dobozok, zsákok, csomagok... Aztán jött a költöztető autó, majd a családi kocsink is útra készen állt. Benne az egész família, engem kivéve. Ugyanis annyi holmi zsúfolódott szerencsétlen „miautónkba”, hogy a végén én egyszerűen kiszorultam.

- Mi lesz veled, Anna? - kérdezte Anya és Apa egyszerre, egyforma aggodalommal a hangjukban.

- Semmi baj, - nyugtatgattam a családot, szüleim kétségbeesett ábrázatára nézve. – Én majd megyek vasúton, egyedül.

Amikor a húgomra néztem, szenvedő tekintetén láttam, hogy irigyel engem. Nem csoda. Balról, jobbról zsákok közé passzírozódva, ráadásul ölében egy faláda, benne a rémülten nyávogó cicánk; szerintem sokkal szívesebben tartott volna ő is velem.

Én azért nála kényelmesebben utazom most, még a lábamat is ki tudom nyújtani; majdnem elérem a szandálommal a velem szemben ülőt. Elegáns úr, aki leüléskor világos öltönyéről láthatatlan porszemeket söpört le. Orrán csontkeretes pápaszem. Hosszú percek óta mozdulatlanul néz egy pontot az újságján. Szerintem nem is olvas, csupán nyitott szemmel alszik.

Nekem nemcsak az evés, de az alvás sem ment ma igazán. Ide-oda forgolódtam, rengetegszer felébredtem. Sehogy sem tudtam nyugtató álomba süppedni. Végül is, nem minden nap költözik az ember új házba, ráadásul a főváros ellenkező csücskébe. Kertváros még légvonalban is legalább másfél óra. Most pedig a vonat először a városhatár, majd a Duna mentén halad.