Hó és szánkó

Most, hogy itt az első igazi hó, előkerestem a könyvemből a havazásról és szánkózásról szóló részt. Persze csak annyit adok közzé, ami nem árul el mindent arról, ki kit szorít majd magához a szánkón. Arra pedig lehet tippelni, vajon Gergő meg tudja-e állítani a szánt a lejtő végén, vagy borulás lesz belőle?

Utolsónak lépek ki az iskola kapuján, és először nem is fogom fel, miért pörögnek-forognak a többiek, ég felé emelt karokkal, mint a megszállottak. Aztán az én orrom hegyére is letelepszik egy hópihe. Az első ezen a télen! Na, végre! Ha már nem volt fehér a december, legyen hófehér január.

Egyre nagyobb pelyhekben hull a hó, a tizenkét „hóember” pedig vidáman indul hazafelé.

Pesthalmon ugye alig tudtunk egy akkorácska halmot lelni, ahonnan le lehetett csúszni a szánkónkkal. Kertvárosban mindez nem gond. Sőt, az egész szinte egy nagy domb, déli, keleti és északi lejtőkkel. A legjobb pálya tulajdonképpen a lépcsősor feletti meredek utcaszakasz, ahol szerencsére alig jár autó. Marhára be lehet gyorsulni itt, csak az a baj, hogy ha az ember a végén nem fékez le idejében, akkor zötyöghet tovább a lépcsőkön.

Vasárnap itt tolong a fél Kertváros. Ez persze erős túlzás, mindenesetre rengeteg a Képzőből ismerős arc; mindenki szánkókkal, bobokkal, van, aki egyszerűen csak egy műanyag lappal, amivel aztán tényleg lehet száguldani, viszont hatalmasakat röpülni is. Eljött Zsófi, Bence és Gergő, Marci Csillával, aztán Virág, sőt, még Barbara is a rózsaszínű fülvédőjében. Sokan vagyunk, de szánkó már kevesebb, ketten-hárman ülünk egyre, úgy csúszunk le a lejtőn.

Gergőnek van egy kőkorszaki ródlija, még a nagyapjáé volt, csupa toldozás-foldozás az egész. Mégis ezzel tudunk a legjobban suhanni. Zsófi nagy bolond, azt találja ki, üljünk fel rá mind a négyen: ő meg Gergő, és én meg Bence. 

Édes címek

                Arra gondoltam, hogy különleges címeket adok az egyes fejezeteknek.

                A könyvem tizenegy nagyobb részre tagolódik, és mindegyikük egy-egy édesség nevét kapta címül. Az adott édesség egyrészt konkrét formában is megjelenik a történetben, másrészt jelképes jelentése is van. Ugye könnyű rájönnöd, mit is sejtet a vidám színű málnafagyi vagy a keserű étcsokoládé? A közösség összetartozását sok színes cukorka, a szerelmet a habcsók jelképezi. Egyes édességek persze konkrétan utalnak az épp aktuális ünnepre, mint például a mézeskalács vagy a marcipántorta.

                A rövidebb fejezetek alcímei pedig mindig a szövegből kiragadott mondatok, részletek, így ha az ember végigolvassa a tartalomjegyzéket, gyakorlatilag vázlatosan kirajzolódik szemei előtt a cselekmény.

                Még egy csavart jelentenek az Anna-sorozatban a dőlt betűvel szedett zenei címek vagy idézetek. Aki ismer engem, azt bizonyára nem lepi meg, hogy Ákos sok számát rejtettem el a szövegben. Hát akkor: Induljon a banzáj!

Honvágy

Már nem OTT, de még nem ITT. Anna honvágyat érez, de aztán elvágtat vele a ló. Részlet a regényből:

Valahogy szomorú hangulat kerített hatalmába.

Mi ez az egész? Talán az ősz, a hűvösebb idő, a szemerkélő eső? Mindez csupán a felszín. Sokáig keresgélek magamban, ott legbelül, ahol a mag van, és már meg is találom a valódi okot: Honvágy!

Bár a józan eszemmel tudom, hogy Pesthalom már nem az otthonunk, itt még nem érzem egészen otthon magamat. Hiányzik valami. Vagy valaki? Zsombor? Fanni? Jánosi tanár úr? Vagy inkább az egész pesthalmi hangulat? A megszokások? A régi életem...

Az biztos, hogy nem fogok egész nap itthon ücsörögni, és kínlódni!  Ki a szabadba! A kapucnimat a fejembe húzom, és elindulok az utcán, csak úgy valamerre. Tulajdonképpen amióta itt vagyunk, még nem is sétáltam igazán. El a suliba igen, néha le a boltba, de az időm nagy részét eddig azzal töltöttem, hogy: különböző dobozokból rámoltam ki, zsákokból szedegettem elő holmikat, pakoltam, bútorokat huzigáltam, és a többi. Itt az idő, hogy felfedezzem egy kicsit a környéket, és kijárjam magamból a búbánatot.

Az utcánkban az a legjobb, hogy Kertvárosban ez a legfelső a dombon, innen már csak az erdő húzódik a magasba. Elindulok hát középtájon felfelé egy ösvényen, ami egy ideig az erdő fái között kanyarog, (roppannak a gallyak a lépteim alatt, a lombok között alig szűrődik át a fény), majd egy kilátónál bukkan ki a sűrűből. Vonz a magas, de… Úgy érzem, nem lenne kellőképpen méltó a borús hangulatomhoz, ha én most odafentről csodálnám a tájat. Inkább irány a völgy, tovább, tovább! Céltalan bolyongás, ez már illik a kínlódásomhoz.

Az erdő szélén megpillantok egy sziklaszirtet. Legalább olyan magányos lehet, mint amilyen én most. Lekucorodok egy laposabb, mohás kőre. A tövében apró gombák kalapjai. Esőszagú az avar. Harkály koppan, épp felettem, egy tölgyön. Nézem a völgyet. És még mindig szenvedek.

Hirtelen… Paták dobogását hallom a bozótos mögül. Egy pillanatom sincs, hogy felocsúdjak: egy lovas robog el, szinte pont alattam. Hátulról látom csupán; csak azt, hogy fonott copfjai lobognak utána.

Új esztendő

Így kezdődik a regényben Anna számára az új esztendő (rövid részlet az Anna-sorozat első könyvéből):

Alig dugom ki az orromat a házból ebben a hidegben. Nem megyek sehova, és hozzánk se jön senki. A családomon kívül nem is találkozom senkivel a szünet utolsó napjaiban.

Valakivel azért csak kell beszélnem. Rékát tárcsázom, és szerencse, hogy hat után ingyenes a vezetékes, mert ilyenkor egy órát is elcseverészünk.

- BÚÉK! - üvöltöm a kagylóba.

- Hova bújjék? - kérdezi nevetve.

- Én legszívesebben a barlangomba bújnék el, - megyek bele a mókába, - hogy téli álmot aludhassak. Te nem úgy érzed magadat, mint egy bóbiskoló medve?

- Bevallom az igazat. Ha most nem csörögtél volna rám, akkor már itt szenderegnék a kuckómban.

- Bocsánat, nem akartalak megzavarni a szundításban.

- Semmi baj, legalább kirángattál ebből a téli tespedésből. Végre nem azt érzem, hogy csak úgy ellétezek, hanem hogy élek.

- Nekem muszáj most veled beszélni, mert olyan érzéseim vannak, hogy sem a szüleim, sem a húgom nem értenek meg.

- Na, csak nincs valami baj?

- Nem, semmi különös, egyszerűen úgy érzem, hogy kezdek végleg kinőni a dedós gyerekkorból, de a felnőttkor még olyan messze van. És ezt nem tudja igazán megérteni se olyan, aki még nem élte át, se olyan, aki átélte ugyan, de már elég régen ahhoz, hogy szépen el is felejtse, milyen is a kamaszkor.

- Én úgy vagyok ezzel, hogy nekem nemcsak hogy távoli a felnőttkor, de nem is túlzottan kecsegtető, hogy én oda belépjek.

- Számomra ez valahogyan kettős. Egyrészt semmi kedvem az ő világukat élni, másrészt vágyom rá, hogy nagyobb legyek, mert milyen jó lenne már pár évvel idősebbnek lenni, nem?

- Hát tudod, én nem igazán akarom felgyorsítani az idő kerekét.