Hó és szánkó

Most, hogy itt az első igazi hó, előkerestem a könyvemből a havazásról és szánkózásról szóló részt. Persze csak annyit adok közzé, ami nem árul el mindent arról, ki kit szorít majd magához a szánkón. Arra pedig lehet tippelni, vajon Gergő meg tudja-e állítani a szánt a lejtő végén, vagy borulás lesz belőle?

Utolsónak lépek ki az iskola kapuján, és először nem is fogom fel, miért pörögnek-forognak a többiek, ég felé emelt karokkal, mint a megszállottak. Aztán az én orrom hegyére is letelepszik egy hópihe. Az első ezen a télen! Na, végre! Ha már nem volt fehér a december, legyen hófehér január.

Egyre nagyobb pelyhekben hull a hó, a tizenkét „hóember” pedig vidáman indul hazafelé.

Pesthalmon ugye alig tudtunk egy akkorácska halmot lelni, ahonnan le lehetett csúszni a szánkónkkal. Kertvárosban mindez nem gond. Sőt, az egész szinte egy nagy domb, déli, keleti és északi lejtőkkel. A legjobb pálya tulajdonképpen a lépcsősor feletti meredek utcaszakasz, ahol szerencsére alig jár autó. Marhára be lehet gyorsulni itt, csak az a baj, hogy ha az ember a végén nem fékez le idejében, akkor zötyöghet tovább a lépcsőkön.

Vasárnap itt tolong a fél Kertváros. Ez persze erős túlzás, mindenesetre rengeteg a Képzőből ismerős arc; mindenki szánkókkal, bobokkal, van, aki egyszerűen csak egy műanyag lappal, amivel aztán tényleg lehet száguldani, viszont hatalmasakat röpülni is. Eljött Zsófi, Bence és Gergő, Marci Csillával, aztán Virág, sőt, még Barbara is a rózsaszínű fülvédőjében. Sokan vagyunk, de szánkó már kevesebb, ketten-hárman ülünk egyre, úgy csúszunk le a lejtőn.

Gergőnek van egy kőkorszaki ródlija, még a nagyapjáé volt, csupa toldozás-foldozás az egész. Mégis ezzel tudunk a legjobban suhanni. Zsófi nagy bolond, azt találja ki, üljünk fel rá mind a négyen: ő meg Gergő, és én meg Bence.