Újabb illusztrációk

Virág lányom újabb ilusztrációkat készített az Anna-sorozat első kötetéhez. Ezután a borító megtervezése következik. Aztán pedig: KÖNYVKIADÁS!!!

Rómeó és Júlia (Anna-féle változat)

Egy részlet a színjátszóról. Rómeó és Júlia napjainkban:

Timi végre megelégelte a könyörgéseinket, és igazi színdarabbal állt elő. Persze élveztük a beszédgyakorlatokat meg szituációs játékokat is, de nagyon ki akartuk már próbálni magunkat élesben, mint valódi színészek.

- Amit pedig elő fogunk adni, az… - hatásszünet, - …a Rómeó és Júlia! - A bejelentése megosztó fogadtatásra lel, de azt semmiképp se lehetne mondani, hogy bárki is közömbös maradna.

- Hűha, az szuper!

- Jézusom, ilyen ósdi darabot!

- Micsoda romantika!

- Ne már, annak a végén meg kell halnunk!

Ilyen, és hasonló mondatokkal bombázzuk szegény tanárnőnket, én személy szerint olyannal, hogy „de jó, ez egész izgalmasan hangzik”. Ő feltartott kézzel védekezik, mintha nemcsak szavainkkal, de tettleg is támadnánk.

- Elég, elég, hadd folytassam már! - Mikor elül a zsivaj, Timi elmondja, hogy Shakespeare klasszikusa tulajdonképpen csak az alapot szolgáltatná az előadásunkhoz, az igazi színdarabot mi magunk írnánk meg.

Erre a bejelentésre aztán újabb lárma tör ki, szegény Timi már a fülét is befogja. Amikor végre újra elcsitulunk, azzal folytatja, hogy először kiosztaná a szerepeket, aztán megbeszélnénk a cselekmény vázlatát. Szóval, a nagy kérdés:

- Ki vállalja a címszerepet? - Mély csönd, lehajtott fejek, érdekes módon mindenki épp a földön talál valami nézegetnivalót. - Ne csináljátok már! Eddig azért nyúztatok, hogy mutassunk már be valami rendes drámát, erre most... Ki alakíthatná hitelesen a szerelmespárt?

Hogy ki? Azt persze nem árulom el!

Mentsük meg Kökényt!

Ez történik Annával, amikor meg akar valakit menteni:

Ha már ennyire beindultam, próbálok valami nemes célt javasolni a szivárványosoknak is. Mint mondjuk: küzdelem a bálnák megmentéséért, az éhező afrikaiak megsegítése, esetleg a világbéke megteremtése…

Senki nem vevő semmire. Réka és Gergő folyton egymásra bazsalyognak, Kökény a körmeit piszkálgatja elmélyülten, Orsi megtalálta a polcomon az „Álomfogókat”, és azt lapozgatja, Bence meg… Talán az egyetlen, aki látszólag figyel rám, de ő se mond semmit a nagyszabású terveimre.

- Az igazság az, hogy ezek a törekvések túl távoliak számomra. – szólal meg végül Réka, egy percre kibontakozva Gergő karjai közül. – Tudjátok, hogy is van az a mondat, hogy a nagy célokra gondolva kicsivel kezdje az ember a változtatást?

- Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! – dörmögi az orra alá Kökény.

- Nekem jobban tetszett a Réka mondata, azt legalább értettem magyarul.

- Jól van Gergő, a lényeg, hogy akkor csináljunk valamit helyben. – Szünet. – De mit?

- Mentsük meg a kertvárosi bálnákat!

- Hogy te mekkora barom tudsz lenni! – csap egyet Bence a haverja hátára. Orsin meg látom, hogy felnézett végre a könyvből, és valamin nagyon töri a fejét. Csak megmenti végre a helyzetet.

- Szedjünk, mondjuk, szemetet! – Mégsem.

- Szemetet? Könyörgöm, minden csupa hó! Azt se látjuk, hogy hol a szemét.

- Pedig biztos van. – mondja Zsófi bölcsen. – Valahol.

- Akkor ezzel az akcióval várjuk meg esetleg az olvadást.

- Miért nem akartok inkább embereken segíteni? – kérdi Kökény.

- Én az előbb javasoltam az etióp kisgyerekeket… - mentegetőzöm.

- A környezetünkben is biztosan vannak olyanok, akik segítségre szorulnak.

- Hol? – néz körül Gergő idétlenül. – Itt nem látok egy öreg nénit vagy éhező afrikait sem. – Nevetünk.

- Viszont itt vagyok például én. – szól Kökény, és a nevetés rögtön elül. – Elegem van a folytonos iskolai piszkálódásokból. Mindig engem gúnyolnak…

- Már bocs, haver, de te… - gyilkos pillantásommal azonnal elhallgattatom Gergőt, aki valószínűleg Kökény bénaságára akart célozni.

- Szerintem üsd le őket! – Zsófi az egyszerű és harcias megoldások híve.

- Figyelj, Kökény! – Bence egy békésebb módszert javasol. - Nekem van egy ötletem. Csukd be egyszerűen a füledet! Tudod: itt be, itt ki.

- És ami a legfontosabb: gyere mindig hozzánk, ha valami bánt. Mi mindig melletted állunk.

- Ó, Anna, - szipog Gergő, - ez olyan megható volt. – És könnyeket színlelve a nyakamba borul. Ettől meg én borulok, el.

- Hé, hagyod őt békén! – Bence egy párnával ad nyomatékot a szavainak. Gergő visszadobja, de Réka is beszáll, hogy megvédje a barátját.

Ááá! Pont annyi párnám van, ahány színe a Szivárványnak. Szegény Kökény! A megmentésére irányuló hadművelet brutális párnacsatába fullad.

Annáék farsangja

A farsangi időszakban egy kis részlet Anna farsangjáról. Ezen az estén igazából nem a jelmezbál  a legizgalmasabb esemény, de a poént nem akartam lelőni...

Régebben olyan kötelező marhaságnak éreztem ezt a jelmezesdit. Hercegnő sohasem voltam, viszont indiánlány és cigánylány igen. Az utóbbi két évben, amióta „nagy" felsős lettem, már cikinek éreztem a beöltözést. Most viszont jó érzés más bőrébe bújni! Ráadásul, csapatostul.

Fogalmam sincs, hogy Enikő honnan tudott ennyi csákányt meg bányászlámpát összeszedni… Ja, bocsánat, azt mondtam volna: „Enikő”? Itt mellettem, az öltözőnek kinevezett könyvtárban most egy hosszú, ébenfekete parókás, hófehér-ruhás alak áll, kezében egy félig megrágott almával.

Először kicsit veszekedtünk azon, hogy kinek a személyiségéhez melyik törpe illik. Marci volt az egyetlen, akit rögtön és egyértelműen meg tudtunk választani! Na, vajon kinek? Az őrült Gergő persze Morgó, Zsófihoz Vidor illik, és Orsi olyan Szende. Tudor végül is Csilla lett, nagypapája szemüvegével az orrán, vastag könyvvel a hóna alatt. Bencével egy pár lettünk (micsoda meglepetés!): nála lepedőnyi zsebkendő, nálam meg egy kispárna. Már csak tüsszögni és ásítozni kell.

- Hapci meg Szundi? Hogy ti milyen dedósok vagytok! - szól be az öltözőbe nyafka hangján Barbara.

- Pedig jó dolog néha hülyének lenni!

- Az neked nem nehéz, Marci! – Ránézek mókamesterünkre. Túl nagy sapka, elálló fülek, tarka kötött sál… Tényleg tisztára a Kuka!