Egy részlet a színjátszóról. Rómeó és Júlia napjainkban:
Timi végre
megelégelte a könyörgéseinket, és igazi színdarabbal állt elő. Persze élveztük
a beszédgyakorlatokat meg szituációs játékokat is, de nagyon ki akartuk már próbálni
magunkat élesben, mint valódi színészek.
- Amit pedig elő
fogunk adni, az… - hatásszünet, - …a Rómeó és Júlia! - A bejelentése megosztó
fogadtatásra lel, de azt semmiképp se lehetne mondani, hogy bárki is közömbös
maradna.
- Hűha, az
szuper!
- Jézusom, ilyen
ósdi darabot!
- Micsoda
romantika!
- Ne már, annak
a végén meg kell halnunk!
Ilyen, és
hasonló mondatokkal bombázzuk szegény tanárnőnket, én személy szerint olyannal,
hogy „de jó, ez egész izgalmasan hangzik”. Ő feltartott kézzel védekezik, mintha
nemcsak szavainkkal, de tettleg is támadnánk.
- Elég, elég,
hadd folytassam már! - Mikor elül a zsivaj, Timi elmondja, hogy Shakespeare
klasszikusa tulajdonképpen csak az alapot szolgáltatná az előadásunkhoz, az
igazi színdarabot mi magunk írnánk meg.
Erre a
bejelentésre aztán újabb lárma tör ki, szegény Timi már a fülét is befogja.
Amikor végre újra elcsitulunk, azzal folytatja, hogy először kiosztaná a
szerepeket, aztán megbeszélnénk a cselekmény vázlatát. Szóval, a nagy kérdés:
- Ki vállalja a
címszerepet? - Mély csönd, lehajtott fejek, érdekes módon mindenki épp a földön
talál valami nézegetnivalót. - Ne csináljátok már! Eddig azért nyúztatok, hogy
mutassunk már be valami rendes drámát, erre most... Ki alakíthatná hitelesen a
szerelmespárt?
Hogy ki? Azt persze nem árulom el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése