Rajzok

Ez kis meglepetés az új esztendőre!
Virág elkészült a könyv rajzaival, és ezekből néhányat most megosztok veletek.

Születésnap

Születésnap van ma! Pontosan egy hónappal ezelőtt indítottam útjára könyv-naplómat, az Anna-sorozatot. Köszönöm, hogy 2790-szer olvastátok írásaimat. Köszönöm, hogy naponta átlag kb. százszor nézitek meg ezt a blogot. Köszönöm, hogy már 11-en feliratkoztatok ide Rendszeres Olvasónak. Köszönöm, hogy a facebook-on is már 39-en kedvelitek az oldalt.

Harminc nap, huszonöt írás. Közülük a legnépszerűbbek: Olvasóim, A barátnők, és Magamról - hosszabban.

És most íme, egy születésnapi ajándék. A szülinapostól neked, kedves Olvasó. Álljon itt egy rövid részlet végre magából a regényből. Méghozzá kezdjük a kezdet kezdetével. Hiszen: Nem minden nap költözik az ember új házba...

A vonat ablaka tükörként mutatja arcomat…

A kisvasút egyhangúan zakatol. Homlokomat a hűvös ablaküveghez szorítom, a táj elsuhan a szemem előtt. Az út menti telkek csak csúnya hátsó felüket mutatják felém. Piszkosfehér kutyák ugatják a vonatot a lerobbant fészerek mögül.

Szívesebben lennék magamban, jobban is szeretek egyedül utazni, de a fülkében rajtam kívül most mások is vannak. A sarokban például egy fejkendős nénike, lábánál fonott kosár. Az ölébe szétteregette a kockás konyharuhát, onnan falatozik, kolbászt és vajas kenyeret. A zöldpaprika minden harapásnál hangosan roppan a foga alatt.

A gyomrom meg hangosan kordul egyet. Most ébredek rá, mennyire éhes is vagyok. Reggel a nagy izgalmak közepette egyetlen falat se ment le a torkomon. Pakolás, kapkodás, mindenütt dobozok, zsákok, csomagok... Aztán jött a költöztető autó, majd a családi kocsink is útra készen állt. Benne az egész família, engem kivéve. Ugyanis annyi holmi zsúfolódott szerencsétlen „miautónkba”, hogy a végén én egyszerűen kiszorultam.

- Mi lesz veled, Anna? - kérdezte Anya és Apa egyszerre, egyforma aggodalommal a hangjukban.

- Semmi baj, - nyugtatgattam a családot, szüleim kétségbeesett ábrázatára nézve. – Én majd megyek vasúton, egyedül.

Amikor a húgomra néztem, szenvedő tekintetén láttam, hogy irigyel engem. Nem csoda. Balról, jobbról zsákok közé passzírozódva, ráadásul ölében egy faláda, benne a rémülten nyávogó cicánk; szerintem sokkal szívesebben tartott volna ő is velem.

Én azért nála kényelmesebben utazom most, még a lábamat is ki tudom nyújtani; majdnem elérem a szandálommal a velem szemben ülőt. Elegáns úr, aki leüléskor világos öltönyéről láthatatlan porszemeket söpört le. Orrán csontkeretes pápaszem. Hosszú percek óta mozdulatlanul néz egy pontot az újságján. Szerintem nem is olvas, csupán nyitott szemmel alszik.

Nekem nemcsak az evés, de az alvás sem ment ma igazán. Ide-oda forgolódtam, rengetegszer felébredtem. Sehogy sem tudtam nyugtató álomba süppedni. Végül is, nem minden nap költözik az ember új házba, ráadásul a főváros ellenkező csücskébe. Kertváros még légvonalban is legalább másfél óra. Most pedig a vonat először a városhatár, majd a Duna mentén halad.

Hang és nézőpont

Az Anna-sorozatban mindvégig Anna hangját hallhatod. Miközben olvasol, ő beszél hozzád. Természetesen a párbeszédekben más is megszólal, de az eseményeket akkor is a főszereplő szemszögéből láthatod. 

Igazából nem is hozzád beszél, kedves Olvasó, hanem saját magához. Az egész könyv egy belső monológ. Mintha szóbeli napló lenne. Vagy élő közvetítés.

Beleköltözhetsz Anna agyába, és megtudhatod minden gondolatát. A szíve közelébe férkőzhetsz, és átérezheted minden érzelmét. Minden történést az ő "kamerájának" segítségével láthatsz, az eseményeket az ő szűrőjén keresztül érzékelheted.

Ennek oka, hogy így egész közeli kapcsolat alakulhat ki főszereplő és olvasó között. Könnyebb beleélni magadat a helyébe, megérteni és átélni mindent, ami vele történik.

A könyv jelen időben íródott, de néha Anna felidéz múltbéli eseményeket is (flashback).

Ugye várod már, hogy végre Te is olvashasd a könyvet?

Olvasóim

Kaptam egy feladatot. Képzeljem el, hogy kinek írtam a könyvemet. Álmodjam meg, ki fogja azt a kezében tartani. Lássam, a lelki szemeim előtt, hogy valaki olvassa az Anna-sorozatot.

            A feladat nagyon jó, mert amúgy eszembe se jutott volna ezen töprengeni. Amíg írtam, addig csak ömlött belőlem a szó, és bevallom, nem igazán gondoltam arra, hogy ezt rajtam kívül más is el fogja olvasni. Aztán a saját gyerekeim lettek az első tesztelők, és örömmel jelenthetem, hogy a próba kiválóan sikerült.

            De most itt vagy Te, kedves Olvasó, akivel kapcsolatban még arról sincs sejtelmem, hogy fiú vagy-e, avagy lány. Talán lány, ha már lány a könyvem főszereplője, de azért remélhetőleg fiúk is el fogják olvasni, csak lehet, hogy titokban. Tehát Te, kedves Olvasó, feltételezhetően nőnemű vagy, úgy tizenegy és tizennégy év között… De kell-e nekem ezt most meghatároznom? Hiszen én még akkor is szívesen olvastam kamasz-könyveket, amikor már rég túl voltam a serdülőkoron. Még ma is sokszor veszem le a polcról a gyerekkori kedvenc pöttyös, csíkos, vagy akármilyen könyveimet… Azaz: Te egy ifjú vagy, avagy egy ifjú szülője, avagy egyszerűen egy ifjúlelkű ember.

            Az biztos, hogy nem olyan vagy, mint az átlag. Gyakran úgy érzed, mintha a környezeted nem értene meg Téged. A világ egész egyszerűen marslakónak gondol. Mész az utcán, és azt látod, mintha mindenki más tévúton járna, egyedül Te haladsz a helyes irányba.

            Talán azért, mert nem pont úgy öltözködsz, mint az átlag. Márkák helyett az egyediség a fontos számodra. Szívesebben szerzel be sajátságos darabokat egy bolhapiacról, semmint leemelsz egy tucatárut egy pláza butikjának polcáról. Lehet, hogy nem épp az aktuális tini-kedvencek posztere díszíti szobád falát, hanem mondjuk egy tarka batikolt anyag, vagy egy spárgából szőtt „pókháló”, esetleg egy faragott afrikai maszk.

         A hajad égnek áll vagy hupi-vörös? Esetleg azon gondolkozol, hogy az orrodba vagy a szemöldöködbe tetess piercing-et? A körmöd tövid rágod vagy feketére lakkozod? A nyakadban tengerisün-tüske lóg, vagy bagoly-toll, vagy egy bőr-szütyő?

            Azt tutira veszem, hogy nem az egész napodat töltöd a neten meg a tévé előtt, hiszen akkor nem tudnál olvasni. Márpedig, kedves Olvasó, Te szeretsz olvasni! Beleélni magadat a képzeletbeli világokba. Jó is az, amikor együtt éled át a kalandokat a főhőssel, anélkül persze, hogy neked kellene mondjuk ténylegesen megvívnod egy csatát vagy elviselned egy csúfos visszautasítást. Amikor olvasol, elfeledkezel arról, mennyire vacak is körülötted a világ: hogy a szüleid nem értenek meg, a tesód annyira zizi, a tanárod észrevette, hogy puskázol, a barátnőd épp átvert, és az a fiú, aki A Fiú, egyszerűen levegőnek néz téged.

            Én úgy képzellek el téged, hogy szeretsz valamit alkotni, valamiben kifejezni önmagadat. Hiszen a regényem főszereplője, Anna se véletlenül jár a Kézműves-Képzőbe. Lehet, hogy Te is gyakran firkálgatsz rajzfilm-figurákat, vagy fújsz graffitit a tűzfalakra. Esetleg nemrég festettél tűzpiros mintákat az unalmas fehér pólódra vagy filctollal dekoráltad ki a tornacipődet. De úgy is el tudlak képzelni, hogy Nia-táncra jársz, vagy táj-futsz a Hármashatár-hegyen, vagy lelkesen tüntetsz a globális felmelegedés ellen. Mindegy, hogy művészetben, táncban, sportban vagy valami másban éled ki magadat - a lényeg, hogy valamiben igenis tehetséges vagy.

            Mi lenne, ha megírnád nekem, milyen is vagy? Mit szeretsz? Mi érdekel? Így talán Te is közelebb kerülsz hozzám, és én is Hozzád.

            És így talán még egyre jobbak lesznek az Anna-sorozat további részei.

Siker

Szeretném a könyvemet nyomtatott formában végre a kezembe venni. Belelapozni, megszagolni, gyönyörködni a színes borítójában.
Szeretném, ha rám találna a kiadó, és rám találnának az olvasók is.

Szeretném, ha minél több kamaszhoz eljutna a regényem. Jó lenne tudni, hogy sokan olvassák, és hogy várják a folytatást is.

Számomra fontos a személyes kapcsolat. Szívesen tartanék író-olvasó találkozót, felolvasást, beszélgetést a könyv kapcsán.

Szívesen fogadnám az olvasói leveleket, és megosztanám velük véleményemet, adnék nekik tanácsokat. Segítenék mindenkinek, akinek pont rám van szüksége.

Az is a sikert jelentené persze, ha némi pénz is becsordogálna belőle. Jó volna, ha a hobbim lehetne a munkám, azaz a hivatásom.

Most értem el arra a pontra, hogy biztos vagyok benne: ebből a regényből hamarosan igazi könyv lesz.

Elhatároztam, hogy mindent meg is teszek a siker érdekében, amire csak az én helyzetemben képes lehet az ember.

(A helyzet: jurta vidéken, nagycsalád, ami sok gyereket és sok házimunkát jelent. A zajszint magas, a figyelmem folyton ezerfelé kalandozik, és nincs saját terem. Ezek nem igazán ideális körülmények az íráshoz.)

Álmom I.: először is egy külön szoba, becsukható ajtóval, ahová bármikor el tudnék vonulni

Álmom II.: egy elvonulás hosszabb időre a világtól, az ország-világ egy távoli, csendes zugába, ahol  egyedül lehetek, és kizárólag az alkotásnak szentelhetem magamat

A könyvem

A könyvem a teremtményem. Én magam alkottam meg, de most elengedem, hadd induljon útjára. Akarom, hogy mások is olvassák, Te is, így hát elindítom a világba.

A könyvem olyan, amilyen, elfogadom őt, és nem változtatnék rajta gyökeresen senki kérésére sem. Általa magam is fejlődöm, emelkedek.

Mitől egyedi?

Például azért, mert egyszerre szól a mai fiatalokról és egyfajta ideális világról. Anna egy olyan városrészben él, ahol én is szívesen laknék, olyan suliba jár, ahol én is szívesen tanulnék, olyan a szobája, amilyet magamnak is elfogadnék. A szereplők hétköznapi tizenévesek, mégis fontos számukra például a természet vagy hagyományok. Azt hiszem, megtaláltam az egyensúlyt: a szereplők nem tűnnek nagyon elvarázsoltaknak, jó a humoruk, szeretnek élni, a regény mögöttes tartalma mégis értékeket képvisel.

Anna egyes szám első személyben, jelen időben beszél, ezért szinte beleláthatsz a fejébe: azonnal megtudsz róla mindent, a történéseket, a gondolatait, az érzéseit. A könyv szerkezete kidolgozott rendszerre alapul.
Kis különlegességeket is csempésztem bele. Jó ötletek például a dőlt betűs zenei idézetek, a nagyobb fejezetek édesség-címei, a kisebb részek regényből kiragadott alcímei...
Egyszóval: Ilyen magyar ifjúsági könyv nincs!

Szép, Jó, Valódi Teremtés

Belekezdtem egy egyhetes programba.

Hogy még tisztábban lássam az álmomat, hogy még jobban életre tudjam azt kelteni, hogy még szilárdabban ráleljek életem hivatására.

Egy kedves hölgy segít nekem abban, hogy a bennem rejlő dolgokat össze tudjam rakni egyetlen egységgé. A célja az, hogy minőségi alkotások jelenjenek meg kis hazánkban. Ő adja a tapasztalatait, én a tudásomat és az alkotásomat.

Ettől a héttől azt várom, hogy napi szinten foglalkozzak ne csak az írással, hanem önmagam felépítésével is. Belekezdtem egy tizenkét részes sorozatba, teljesen megírtam az első könyvet, és gőzerővel dolgozom a másodikon. Lányom javában készíti hozzá az illusztrációkat. A végcélom természetesen az, hogy kiadják, sőt, sokan meg is vegyék a regényemet.

Hiszek benne és teszek is érte, hogy elképzeléseim megvalósuljanak.

Kézműves műhelyek

            Mivel Anna iskolája a Kertvárosi Kézműves Képző nevet viseli, ez már önmagában árulkodik arról, hogy a művészetek, az alkotás játssza ebben a suliban a legnagyobb szerepet.

            Sok időt tölt a csoport a saját termében is, de a főoktatás után levonulnak a különböző műhelyekbe, hogy szebbnél szebb tárgyakat alkothassanak. Több-kevesebb sikerrel persze.

            Hat műhely (vagyis inkább öt plusz egy):

- A hófehér rajz-terem, ahol grafikák és festmények készülnek Enikő segítségével

- A barna barkács-műhely, amiben Zoltán bá mutatja meg, hogyan lehet a fát kifaragni, megmunkálni

- A bordós textil-szoba Gyöngyvér birodalma, a szövéshez, nemezeléshez szükséges minden kellékkel

- A szürkés szobrász-műhely, ahol Márk formáz velük mindenfélét agyagból gipszből, miegyébből

- A barackszínű kézimunka-terem, amelyben Kató nénivel lehet varrni, kötni, hímezni

- Ráadásként pedig az utolsó műhely, a délutáni össznépi foglalkozások helyszíne. Itt az iskola igazgatónője, Sarolta készül velük az ünnepekre és mutat be mindenféle népi kismesterséget

Ifjúsági könyvkiadók

         Ma kis hazánkban igen kevés kiadó vállalja fel, hogy kizárólag kamaszoknak szóló könyveket dob piacra. Vajon miért? Nem éri meg? Mert „ezek a mai fiatalok” egyáltalán nem olvasnak, ehelyett inkább a neten lógnak? Nagyon remélem, hogy a helyzet nem ennyire siralmas, és még mindig van vevőköre az igényes ifjúsági könyveknek.

            A teljesség igénye nélkül ajánlok Neked íme néhány, kortárs magyar kamasz-könyvet megjelentető könyvkiadót:

- Ciceró (pl. Szent Johanna Gimi)

- Könyvmolyképző (Jonatán, mindenféle színű pöttyös könyvek)

- Móra (Pöttyös könyvek, Móra X, Tabu könyvek)

- Pagony kiadó (Tilos az Á könyvek)

         Ezen kívül sokan magánkiadásban jelentetik meg a könyvüket. Én elküldtem a regényemet kiadóknak is, pályázatokra is, és utánajártam a magánkiadás lehetőségeinek is.

            Az viszont, hogy az Anna-sorozat milyen formában lát majd napvilágot, még a jövő titka…

A tanárok

               Egy jó iskolához nem elég, ha jó fejek a csoporttársak, jó tanárok is kellenek hozzá. Itt a Képzőben majdnem mindenki ilyen. Igaz, hogy Hilda tanárnő mosogatórongyként facsarja ki Annáékat a tornaórán, és Zoltán bá is legtöbbször morgós a diákjaival, de azért mégiscsak tisztelik őket tudásukért. George fárasztó poénjait nem sokan értik, és ennek nyelvi okai is vannak, Kató néni pedig sokszor unalmas történeteket mesél arról, hogy „bezzeg az ő idejében” milyen volt az élet, mégis: csak megkedvelik ezt a szőrös mackót, és ezt a mesebeli anyókát is.

            Aztán itt van Gyöngyvér, aki ugyan szigorú, de igazságos, és az órája minden kellékét élő reklámként viseli magán; valamint Márk, a Kenau Reeves hasonmás, aki nemcsak az alternatív és punk lányok titkos szerelme, hanem valaki másé is.

            És persze Enikő!

       Enikő, a csoport vezető-tanára (Te osztályfőnöknek neveznéd), aki rögtön belopja magát nemcsak Anna, de a többiek szívébe is. Egy lelkes pályakezdő, aki néha túl kíváncsi, és szívesen vájkál tanítványai lelki világában, viszont azt nem lehet rá mondani, hogy ne kedvelné ezeket a kamaszokat vagy magát a tanítást. Szereti a gyerekeket és a szakmáját is ez a tavaszi virágszálra emlékeztető fiatal nő.     

A csoport

            Annán kívül eddig bemutatkozott már itt a barátnői-hármas, a fiúk, a szűkebb család, valamint egy múltbéli és egy ízig-vérig mai lány. Úgy vélem, most a csoportról is eshetne némi szó. Hét lány és öt fiú; ők azok, akikkel a főszereplő a Képzőben a legtöbb idejét együtt tölti. Orsit, Zsófit, Bencét és Gergőt már ismered. És a többiek?

            Itt vannak mindjárt az „ikrek”, akik ugyan külsőleg kicsit hasonlítanak egymásra, a természetük mégis ég és föld. Marci és Csilla, az osztály izgága bohóca és a megtestesült nyugalom. Az árva fiú (vörös pulykatojás) rejtett tehetségére egyszer csak fény derül, anyáskodó barátnője viszont egyelőre nem tud dönteni két út között. Apropó: Csak barátság fűzi össze őket, vagy valami más is?

            Aztán szót kell ejtenünk a két „menőről”, a csupa izom, szívtipró Kristófról, és a szuper bombázó Barbaráról. Mindkettő szőke, mindkettő sportos (úszás illetve fitness), és mindketten igen népszerűek az ellenkező nem körében. Vajon a szexis Barbie-babát csak a külsőségek és a divat érdekli, vagy valami más is? És Kristóf túl tud-e lépni én-központúságán a csoport érdekében?

            Ne feledkezzünk meg a csoport „fekete bárányáról”, Dalmáról sem. Aki enyhén szólva nem lopja be magát a többiek szívébe. Ugye Te sem kedveled azt, aki stréber és törtető, és másokat egyszerűen levegőnek vesz? Kitűnő tanuló, nyelvzseni… Ezen kívül két dolgot csinál csak: másokat becsmérel, magát pedig tömjénezi.

            Luca, a megszállott környezetvédő, vegetáriánus, és tisztaság-mániás csendessége mögött vajon milyen családi titok rejlik? És az vajon jó-e, ha Levente, mint extra-gazdag szülők gyereke, az égvilágon mindent, de mindent megkap (gondoljunk csak a Star Wars-ra)? Elégedett lehet-e az ember, ha mindig mások elvárását teljesíti? És akkor, ha mások teljesítik mindig az ő elvárásait?

            Sok-sok kérdés, amire mind-mind megkapod a választ az Anna-sorozatból.

Kézműves Képző

            A híres-neves KKK! Természetesen, Kertvároshoz hasonlóan, ez is képzeletbeli. Pedig ugye milyen jó volna egy ilyen iskola a valóságban? Ahol nincsenek külön tantárgyak, sem tankönyvek, ahol nem kell dolgozatokat írni, ahol nem vérre (azaz jegyre) megy a küzdelem.

            A Kertvárosi Kézműves Képző a Fő téren, a városrész szívében van, szó szerinti és átvitt értelemben is. Egy ódon, felújított épületben, hatalmas kerttel.

            Hat évfolyam, hat terem, hat kézműves műhely. Csupa szín, csupa élet. Olyan témákkal, amiket a mai iskolákban ritkán találni: pl. helyismeret, egészségtan, művészettörténet, néprajz, kertművelés, háztartástan…. Azért ne higgyétek, hogy ez egy földtől teljesen elrugaszkodott suli. Hozzád hasonlóan Annáék is tanulnak persze számtant, mértant, irodalmat, nyelvtant, történelmet vagy természetismeretet, még ha nem is éppen úgy, ahogyan azt Te teszed.

            Itt a műhelyekben aztán minden adott ahhoz, hogy ezek a fiúk-lányok igazi kézművessé váljanak. (Ezekről részletesebben később.)

            Ráadásul egy testvériskola is képbe jön…

Kertváros

 

        Ezt a városrészt hiába is keresed a térképen, mivel valójában nem létezik. Csupán képzeletem szüleménye. Ha mégis be szeretnéd tájolni a sorozat helyszínét, akkor gondolatban valahová Buda legészakibb csücskébe kellene helyezned, mondjuk úgy Békásmegyer és Budakalász közé. De persze a regényben nincs se Békásmegyer, se Budakalász. Viszont van Budaliget meg Pogánd meg a Sziget… Csupa kitalált hely. Csakúgy, mint Kertváros.

            Kertvárost keletről a Duna és a kisvasút, délről Ezüstdomb, nyugatról Pogánd, északról Budaliget határolja. Különleges szerepet játszik majd a regényben a tó, és egy erdei ösvény, a végén kilátóval.

            Félkörben épültek keskeny utcácskái, amolyan békebeli hangulattal, mint mondjuk Szentendre vagy Sopron. Tágas a parkja hatalmas platánokkal, a Fő téren mindennel, ami egy mai városhoz kell, legyen az iskola vagy bolt, közösségi ház vagy kápolna.

            Jómagam nagyon szeretek vidéken élni, de ha mégis városban kellene laknom, akkor Kertvárost szívesen választanám.

Kettősség

Művész és/vagy szerkesztő

Írásnak és/vagy írásra szánt idő

            Az íráshoz nálam sokkal jobban konyító szakemberek azt mondják, hogy az írás folyamatának két alapvető szakaszát lehet megkülönböztetni. Az egyik a „szabad művész”, a másik a „szigorú szerkesztő”. Az előbbi ösztönös, aki a szívére és a megérzéseire hallgat, aki gyorsan, minden ötletet a papírra vetve, de emiatt művészi összevisszaságban alkot, aki teljesen belemerül a képzeletébe. Az utóbbi viszont lassú és alapos, akit a józan ész vezérel; némi távolságból képes szemlélni és elemezni művét, és kíméletlenül átdolgoz: belejavít, kihúz vagy kiegészít.

            Szakkönyvek, és szerény személyem szerint is úgy a jó, ha egy íróban mindkettő „lény” jelen van. Persze egyszerre csöppet sem kívánatos (lásd. Gollam a Gyűrűk urából), de egymás után annál inkább. Egyesek úgy csinálják, hogy a teljes regényt szabad művészként írják meg, és aztán szigorú szerkesztőként nézik át az egészet. Nálam ez szakaszokban jön. Van, amikor napokig egyfajta módosult tudatállapotban leledzek, és csak írok, írok, írok, máskor meg a szöveg (formai és tartalmi) szerkesztésével töltök el napokat.

            Fontosnak tartom még azt a kettősséget is megemlíteni, hogy egy író kétféleképpen foglalkozhat az írással. Elsőnek vegyük természetesen azt az időt, energiát, amit magára a tényleges írásra fordít. Ölében a füzete vagy a gépe, és rendületlenül jegyzi le mindazt, ami a képzeletéből előbukkan.

            Nem mellékes azonban az átvittebb értelemben, az írásnak szentelt idő, energia sem. Amikor csak úgy járok-kelek a világban, és amit odakinn tapasztalok, az később belekerül művembe is. Egy érdekes ember, egy különös jelenet, egy véletlenül elkapott mondat - mind-mind részei lehetnek egy irodalmi alkotásnak. Vagy csak úgy bambulok magam elé, és ami egyszer csak előjön legbelülről, az lesz a következő regény vezérfonala. Én általában az éjszakát-hajnalt szoktam erre fordítani. Az esti íráson túl, sötét, csönd, fekszem, lehunyom szemem, és máris dolgozni kezd a fantáziám. Ugyanez akkor is megtörténik, amikor a napkelte előtt ébreszt a belső órám, és rögtön kénytelen vagyok egy jó fordulaton vagy egy vicces eseményen agyalni.

            Az is az íráshoz tartozik, amikor az ember lejegyzi az ötleteit, vagy a mesterség még jobb elsajátításához „csak úgy” párbeszédeket vagy leírásokat gyakorol. Továbbá azáltal is fejlődünk, ha mások műveit olvassuk, méghozzá nem elsősorban a kikapcsolódás miatt, hanem azért, hogy ellessünk belőlük szakmai fogásokat (és ez nem számít koppintásnak!), gyarapítsuk szókincsünket, és szélesítsük látókörünket.

Egy lány a múltból és egy a jelenből

És a szál, ami összeköt

Flóra:

            Üdvözöllek. Édesapám magyar nemesi-, édesanyám gazdag sváb családból származik. Ezzel egyáltalában nem kérkedek, hiszen, bizonyos személyes okokból kifolyólag, magam sokkal jobban szeretném, ha cseppet sem számítana a rang.

            Tizenhárom évesnek látszom, de valójában ennél sokkal több vagyok. A hajam világosszőke, a bőröm hófehér, a szemem halványkék. Mintha nem is e világban léteznék…

            Annával rengeteget beszélgetek, de úgy igazából nem ismerkedhetünk meg egymással személyesen. Sajnos sohasem találkozhatok Virággal, pedig, ismét csak bizonyos személyes okokból kifolyólag, ez lenne életem (életem?) leghőbb vágya.

Szilvássy Flóra

Virág:

          Gauranga! Hát igen, engem valahogy vonzanak a keleti kultúrák, legyen szó buddhizmusról vagy Krisna-tudatról. Szobámban füstölő ég, és előszeretettel hordok színes indiai ruhákat. A hajam szőkésbarna, és majdnem raszta, a szemem pedig zöldeskék. Imádom a lenge kendőket! 
            Igazából még csak hatodikos vagyok, de már megcéloztam jövőre a Képzőt.

          Szó szerint igen közel állok Annához, aki nagyon is meg akar velem ismerkedni, de elsőre valahogy elbénázzuk a dolgot. Aztán viszont elkezdünk élni. És együtt rajzolni meg zenét hallgatni.

            Még valami: fogalmam sincsen semmiféle faragott tükörről!

Selmeci Virág

Az írás folyamata

         Vannak olyanok, akik képesek arra, hogy leülnek a gépük vagy a füzetük elé, és csak ínak, írnak, írnak, amíg készen nem lesz egy egész regény. Nem olvassák át, nem szerkesztik meg, nem húznak ki belőle, nem tesznek hozzá. Rögtön megvan a teljes mű.

            Na, ez az, ami nálam nem így működött. Nálam először is jött az ötlet. A nagybetűs ötlet, a témáról, a szereplőkről, a helyszínről, egyes eseményekről. Úgyhogy én először elkészítettem egy vázlatot. Már a kezdet kezdetén nagyjából megvolt a fejemben, hogy kivel mi fog történni a könyv későbbi fejezeteiben. Természetesen meghagytam a lehetőséget a későbbi változtatásokra, jöttek is be új gondolatok, új emberek (vagy a tükör-motívum, a fejezetek egységes címei, a dőlt betűs zenei idézetek…), de az alap, a lényeg már az elején adott volt. Ezt töltöttem ki aztán mondanivalóval.

            A regény megírása során nagyon szerettem ennek a képzeletbeli világnak a megteremtését. Vettem is erre egy külön füzetet, amibe mindent lejegyeztem a könyvem világáról, ami csak eszembe jutott. Belekerült a szereplők külseje, alapvető jellemvonásaik, beszédstílusuk, családjuk, lakóhelyük, kedvenc időtöltésük… Megterveztem a helyszíneket is, legelőször Kertvárost, részletes térképpel együtt. Aztán jöttek az alaprajzok: a Kővári család kertje, háza, Anna szobája... Komolyan dolgoztam a Kézműves Képző világán is, a tantervtől kezdve az órarenden és a tanári karon át egészen a termek és a műhelyek berendezéséig.

            Főszereplőmhöz hasonlóan én sem csak írni, hanem rajzolni is szeretek, ezért rengeteg mindent képekben is megörökítettem (például Anna kedvenc tárgyait, vagy a csoport tagjait). Ezáltal nemcsak saját munkámat, hanem a könyvhöz illusztrációkat készítő (tizenhárom éves) Virág lányom munkáját is megkönnyítve, aki gőzerővel dolgozik azon, hogy igényes rajzok kerüljenek a könyvbe.

            Azt valahogy rögtön tudtam, hogy Anna maga fogja elbeszélni a történetet, sőt, már azt is már előre kitaláltam, hogy jelleme hogyan fog változni a történet során, hogy melyik mellékszereplőtől mit tanul, ki milyen előrelépésre serkenti.

            Az írás nálam nemcsak alkotás, hanem gyűjtőmunka is. Gyűjtöttem (kereszt- és vezeték-) neveket, rengeteg ötletet a külső és a személyiség leírására; különböző cselekedetekre számtalan rokon-értelmű szót, jellegzetes szó-fordulatokat, hogy minél színesebb legyen a regény nyelvezete.

            Már egy csomó olyan dolgot tudok előre a sorozatból, amikre majd csak a jóval későbbi részekben derül fény. Elég nehéz megállnom, hogy ne leplezzem le idő előtt, hogy például mely szereplők tűnnek majd el örökre, és kik lépnek be újoncként a történetbe. Tudom, kinek hogyan változik majd meg akár a külseje, akár a szerelmi élete. De meg kell tennem, mert úgy a jó, ha némi titokzatosság is lepi be a regényt.

A Kővári család

A család: 

Anya, Apa, Kitti és Nagymama

Anya:

            Ez aztán a nagy csuda! Az én lányom, mint egy könyv főszereplője! Legalább valamiben hasonlít rám. Mindketten írunk, igaz, én újságcikkeket, a Női Világ magazinba.

            Külsőleg viszont nem sok közös van bennünk, talán csak a szív-alakú arcunk. Az én hajam viszont hullámos, vörösesbarna, a szemem zöld, és van jónéhány szeplőm.

            Imádok beszélni! Bizonyára szakmai ártalom, előszeretettel játszom a riportert a mindennapi életben is. Kedvelem a nagy társaságot, szívesen kötök új emberi kapcsolatokat, szeretem, ha mozgalmas az életem.

            Anna imádja a süteményeimet, azt viszont utálja, ha túl kíváncsi vagyok, és bele akarok szólni az életébe.

Kőváriné Nagy Eszter

Apa:

            Nagyon büszke vagyok Annára. Nem hiába, hiszen az én lányom! Külsőleg mindenképp, a sötét hajunk, a kreol bőrünk okán is. Neki viszont nincs ennyire erőteljes arca, mint nekem, és persze pajesza sem.

            Míg a feleségem a szavak embere, addig én a képeké. Képeket örökítek meg, méghozzá a fényképezőgépemmel. Én is a Női Világ magazinnál dolgozom, méghozzá fotósként. A könyvben szó esik majd egy bizonyos érdekes fényképemről.

            Eszternél sokkal nyugodtabb vagyok, de azért eléggé határozott tudok lenni.

            Anna nagyon szeret velem filmet nézni és kirándulni.

Kővári Krisztián

Kitti:

            Annyira szupi ez a könyv! Micsoda ötletei vannak a nővérkémnek! Végre tudok róla valami jót is mondani. Mert a depis hangulatú képei meg a magába fordulásai meg a komor hangulatai! Én általában vigyorgok, és csak néha dühöngök.

            Anna egyáltalán nem tudja nagyra értékelni a kedvenc fiú-csapataimat; a zenéiket és a posztereiket sem bírja elviselni. Még jó, hogy végre külön szobánk van.

             Nem sok közös van bennünk, az biztos. Nekem például be nem áll a szám. A szemem zöld, mint Anyáé, a hajam is olyan barnásvörös, de én általában lófarokban hordom.

            Ja, tíz és fél éves múltam, a kertvárosi hatosztályos általánosba járok. Az új sulim nagyon klassz, és a barátnőim is iszonyat arik! Rengetegszer alszom náluk, és együtt hallgatjuk a Cool Boys-t.

Kővári Kitti

Nagymama:

            Mi is mondhatnék én magamról? Egy öregasszony a mai tizenéveseknek? Olyan vagyok, mint bármely idős hölgy: hajam ősz, arcomon sok a ránc, és bizony szemüvegre is jó ideje szükségem van. Abban viszont nem hasonlítok a mesebeli anyókra, hogy míg ők sütnek-főznek, én szívesebben ebédelek a Kiskakasban.

            Itt élek az Oktogonon, a Belvárosban. A ház aljában volt anno a régiség-boltom, és a lakásom most is tele van stílbútorokkal meg ódon tárgyakkal.

            A fiamat, Krisztiánt eléggé későn szültem, mert sokat vártam a szerelmemre. De Misi titokzatos körülmények között eltűnt, én meg végül is férjhez mentem máshoz, de sajnos hamar megözvegyültem.

            Magányos az életem, szeretek a múltban élni, és a régi szép időkről elmélkedni. Fényt csak az unokáim hoznak az életembe. Különösen Anna áll hozzám közel, csakhogy ez a csitri szeret a múltamban vájkálni. Viszont megteremti nekem a lehetőséget egy különleges találkozásra.

özv. Horváth Károlyné

szül. Papp Angéla

Hogy írok?

Hogy írok?

             Ez a kérdés lehet, hogy különösnek hangzik első olvasatra. Hogyan? Hát leül az ember, egy füzet vagy egy gép elé, fogja a tollat-ceruzát vagy püföli a billentyűket, aztán ír.

            Pedig ez nem is olyan egyértelmű. Kezdjük rögtön a körülményekkel. Mondjuk azzal: Hol? És mikor?

            Mert hogy egy igazi írónak bizonyára van egy jó kis dolgozószobája, faragott íróasztallal, könyvszekrényekkel. Emellé még az alkotói munkához elengedhetetlen csenddel is. Nekem viszont nemhogy saját szobám nincs, de házunk se. Mivel hogy jurtában élünk. Ami köztudomásúlag kerek, ebből következően sarkai sincsenek. Tehát még egy jó kis dolgozósarkot sem tudok elkülöníteni magamnak. És ha még tudnék is: itt vannak a gyerekek. Aki maga is szülő, az bizonyára érti, miről beszélek. Ha neked nincs, kedves Olvasó, akkor csak képzeld magad elé a helyzetet. Öt gyerek, az ötszörös hangerőt (visítás, ordítás, satöbbi), ötszörös figyelmet, valamint a képernyő elé belógó fejeket, a gondolat-folyamomba való folyamatos belekérdezést („Anya, miért írtad ide azt, hogy…?”), ráadásként a nyakamba csimpaszkodást jelenti.

            Kénytelen-kelletlen váltottam. A szellemi munkával töltött időszak nálam mostanság akkor kezdődik, amikor leszáll az este. Amikor a csemeték már békésen szuszognak, akkor fogok bele az alkotásba. Feltelepszem én is az ágyra, ölembe fogom a laptopot, és hajrá! Igaz, ez azzal jár, hogy az alvásidőm némileg lerövidül, de hát valamit valamiért. Mivel áramunk sincs, ezért a feltöltött gép lemerüléséig írok. Lehet, hogy jó is ez így, különben virradatig dolgoznék, így viszont csak addig, míg kábé három-négy óra elteltével el nem sötétedik a képernyő.

            Az alkotás tényleges folyamatáról egy későbbi írásom szól majd.

A fiúk

Bence, Gergő és Kökény: az érzelmes festő, a vad rocker, és a szelíd medve

Bence:

            Bence volnék. Van, aki egész jóképűnek tart... A hajamról még nem tudom eldönteni, hogy növesszem-e vagy sem, ezért most csak úgy kócosan összevissza áll. A földszíneket szeretem, és elég laza stílusú ruháim vannak. Nem akarok beállni a tucat-emberek közé, mindenben próbálok egyéni lenni. Kedvencem a fagyöngyös nyaklánc.

            Testvérem nincs, a szüleim meg rengeteget dolgoznak, úgyhogy viszonylag sokat magányoskodom. De nem bánom, szeretek egyedül lenni. Nem vagyok a szavak embere, inkább a képeké.

            Magyarán: amolyan kezdő kis festő. Szerintem. Anna szerint viszont festő-zseni. Ezt majd az élet eldönti, de az biztos, hogy nagyon szeretem a képzőművészetet. Visszatérő témám a tó. Itt lakom mellette, és gyakran járok ki, hogy megfessem minden évszakban és napszakban. Anna kedvence a narancssárga naplementés festményem, ami még nagy szerepet kap a regényben.

Győri Bence

Gergő:

            Szereted az Ördögszíveket? Ha a válaszod nem, vagy esetleg azt sem tudod, kik ők, akkor inkább ne is olvasd tovább a bemutatkozásomat. Mert nekem ők a mindenem. Imádom a rockot és a metált! Egyszer még olyan brutális gitáros leszek, mint a Sztív. Járhatnék zeneibe is, de a Képzőt azért választottam, mert egész jó grafikákat készítek. Természetesen csak grafittal.

            Mert hogy a fekete a kedvenc színem. Csak és kizárólag feketét hordok. A hajam is sötét, és már annyira hosszú, hogy copfban hordom. Ha kibontom, jól lehet rázni a koncerteken. A szemem viszont, elég fura, de kék. Van egy fülbevalóm is, amit különösnek vélhetsz, de biztos azért, mert a csupa piercing-tetkó bátyámat még nem ismered.

            Nem szoktam törődni mások véleményével, és mindig jól megmondom a magamét. A lányok szerint folyton kötözködöm, de azért a többség bírni szokott. Biztos azért, mert elég poénos beszólásaim vannak. A könyvben is megeresztek belőlük egy párat.

Hegedűs Gergő

Kökény:

            Elég fura körülmények között ismerkedek meg Annával; kölcsönösen a frászt hozzuk egymásra. Egyébként a Szigeten lakom, és már nyolcadikba járok.

            Sajnos nem számítok valami szívtipró típusnak. Pedig magas vagyok és erős, amolyan mackós alkat. De a szemüvegem és a béna ruháim miatt felém se néznek a lányok. Ha valaki velem foglalkozik, akkor csak azért teszi, hogy kigúnyoljon. Mondjuk annak okán, mert kitűnő tanuló vagyok, és nem veszek részt a balhékban.

            Hát igen, visszahúzódó vagyok, barátaim nincsenek. Azaz, dehogynem: különleges „barátaim” vannak, de hogy kik (azaz mik!) ők, az kiderül a sorozatból. Biztos a kertvárosiak is nyominak tartanak, de azért végül bevesznek a csapatba. A „barátaimnak” köszönhetően azért csak lesznek Barátaim.

ifj. Kökényesi László

Az írás és én

        

    Amikor felsős voltam, és szüleim, tanáraim feltették nekem a kérdést, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, többnyire azt válaszoltam: író, esetleg újságíró. Aztán következett még a lakberendező és a pszichológus. (Az „angol tanár” fel sem merült bennem – pedig aztán hosszú ideig ez volt a szakmám…)

            Iskoláskoromban öcsémmel együtt kitaláltunk egy házi készítésű újságot. A címe „Család Lapja” lett, és nagymamám régi táskaírógépén pötyögtük hozzá a szövegeket. A cikkeket magazinokból kivágott képekkel és rajzainkkal illusztráltuk. Annyira hagyománnyá vált ez a lap, hogy anyukámék tudták: ha jön a Karácsony, a Húsvét vagy a születésnap, akkor nem maradhat el a „Család Lapja” sem.

            A gimnáziumban csatlakoztam iskolánk kiadványának újságírói csapatához, és az is egyértelmű volt, hogy az egyetemen a fakultatív tantárgyak közül a CETTly-re (a tanszékünkön terjesztett angol nyelvű újságra) esett a választásom.

            Az angol nyelvtanári szak elvégzése után egy évet újságírónak tanultam az ELTE Szociológiai Intézetének média szakán. Ekkor tévéztem és rádióztam, és az Érdi Újságnak adtam le néhány cikket.

            Hosszú szünet után lelkesen kezdtem neki egy máriahalmi helyi kiadvány, a Faluvédő szerkesztésébe. Bár sajnos az újság mindössze négy számot ért meg, mégis szívesen gondolok vissza erre a feladatra, amit igazából nem is munkának tekintettem, hanem kellemes időtöltésnek.

            Ötödikes koromban kaptam az első naplómat, amit azóta – kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de – vezetek. Több füzet megtelt már a velem történt eseményekkel, gondolataimmal, érzéseimmel. Van, amikor minden nap írok naplót, máskor hetente, olykor viszont hosszú szünet telik el, mire újra késztetést érzek rá. Minden évet azzal zárok, hogy naplómban összegzem az elmúlt időszakot.

               Amikor kardozni jártam, minden edzésre valamilyen megadott címmel vagy adott kérdésről kellett fogalmazást készítenünk. Később magamtól is kidolgoztam engem érdeklő témákat, így egyre nagyobb önismeretre tettem szert az írás során.

            Nagy örömmel vágtam bele négy éve saját internetes blogom, a BoldogSzer írásába (képújság, napló a világhálón). Közzétettem itt különböző tematikus írásokat, és a mindennapi életünkről szóló beszámolókat egyaránt.

            Máig őrzöm a régi irományaimat. Talán ötödikben (?) kezdtem bele az első igazi novellámba: két lány balatoni nyaralását vetettem papírra. Hatodikban már komolyabban fogtam neki a regényírásnak (új lány az osztályban); egy fél spirálfüzetet megtöltöttem Jutka kalandjaival. A későbbi könyv-kezdeményeim pont arról szóltak, mint a saját életem: iskola, barátok, szerelem, úttörőtábor…

            A gimnáziumi évek aztán műfajváltást hoztak. Állandóan hullámzó, ám többnyire borúlátó érzelmeimet versekben és (melankolikus vagy abszurd) novellákban örökítettem meg.

            Mostanában már több nagyobb regényen dolgozom egyidejűleg. Kigondolom a történet vázát, amelyet aztán utólag is könnyedén ki lehet tölteni később felmerült ötletekkel. Jelenleg is több ilyen nagyobb lélegzetű mű lapul a fiókomban (azaz a gépemen), némelyik csupán mint ötlet-kezdemény, a másik csak vázlatszerű, a harmadik félkész mű... Van köztük mese, misztikus legenda, regény útkereső családokról, szerelmes novellák…

            És végre itt van egy olyan regény, amit sikerült teljesen befejeznem, és ki is szeretném adni: ez a Tükör-Kép, az Anna-sorozat első része.

            Ha újra megkérdeznék tőlem, hogy úgy istenigazából mi is szeretnék lenni (ha „nagy” leszek), a válaszom ismét csak az volna: író. Hiszen már most is az vagyok. Néha elbizonytalanodom: nem nagyképűség-e ezt így kijelentenem? Hiszen az „író” szó hallatán az embernek mégiscsak valami nagy művész jut az eszébe. mint például Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Wass Albert… De aztán mégiscsak azt mondom: szerintem író az, aki ír. Így, egyszerűen. Én pedig azt teszem, minden nap, egyre nagyobb lelkesedéssel.

A barátnők

A három barátnő

Orsi, Zsófi és Réka: a két véglet és a biztos középpont.

Orsi:

            Nem is tudom, jó ötlet-e ez? Belekerülni egy regénybe… Ez most komoly? De persze, ha így kell lennie, hát legyen. Hú, nehéz most így hirtelen magamat bemutatni…

            Szóval: van egy szép házunk Budaligeten, rendes szüleim, valamint két cuki kistesóm. Na, ez egy kicsit túl szépen hangzik: azért tudnak ők ördögfajzatok is lenni, ilyenkor a kis kuckómba húzódok előlük. De amúgy tényleg szeretem a gyerekeket, és szeretek kézműveskedni is (mily meglepő, hisz a Képzőbe járok). A népművészet sok ága közel áll hozzám, pl. fazekasság, nemezelés, szövés, stb.

            Az emberek eléggé kedvelnek, valószínűleg azért, mert én is szeretem őket. Türelmes és együttérző vagyok, amolyan „lelki szemetesláda” alkat. Viszonylag nyugodt a természetem, nehezen lehet kihozni a sodromból. De hogy valami rosszat is írjak: talán túlzottan szeretem a békét, a harmóniát. Egyesek ezt naivitásnak hívják, mások megalkuvásnak. Egyszóval: amolyan biztonsági játékos lennék.

             A hajam egyébként mogyorószínű, és egyelőre a hátam közepéig ér, de addig növesztem, míg a földet fogja söpörni. Éljen a Hair! Egy csomó olyan cuccom van, mint a hippiknek. Békejelekkel és hajpántokkal kiegészítve. Majd meglátod a könyv rajzain. Csak az a kár, hogy a grafikák fekete-fehérek lesznek benne, pedig szivárványszínben pompázik a ruhatáram.

Pásztor Orsolya

Zsófi:

            Szerintem tök jó, hogy egy könyv szereplője lettem! Izé… Hol is kezdjem?

            Mondjuk a punk-nál. A kedvencem a The Wild Punks. Róluk koppintottam a szuper bakancsomat és a tüsi hajamat. És Patricia Smithers; pont annyi luk van a fülemben, mint neki (plusz egy biztosítótű), és olyan klassz kütyüket készítek otthon, mint az ő karkötői meg nyakláncai. Sajnos elég pici vagyok, de majd megnövök, nem igaz? Mint a gomba az esőben. Bocsika, kicsit eltértem a tárgytól. Ami a külsőm volna. Áhá: a kedvenc színeim! Fekete és piros.

            A családomról viszont vagy jót, vagy semmit… De most komolyan, hogy is tudnám dicsérni a hülye öcsémet, meg a férjeit folyton váltogató anyámat? Elég csak annyi, hogy van nekem egy apám, az öcsémnek egy apja, és jelenleg egy közös nevelőapánk. Ha nem érted, ne csodálkozz, néha én is belebonyolódom.

            Ennek ellenére nem szomorkodom, hisz vidám az élet! Szeretek röhögni, és másokat megröhögtetni. Laza csaj vagyok, bátran kipróbálok mindent, Azért a csoportból sokan a szememre hányják a meggondolatlanságomat, hogy magasról tojok arra, mi lesz a következménye egy mondatomnak vagy tettemnek. De igaz is, tényleg nem törődöm a jövővel. Élj a mában! - Ez a hitvallásom.

            Amúgy meg, figyu, kedves Olvasó, egyszerű a képlet: ha szeretnél megismerni, csak el kell olvasnod a regényt!

Kiss Zsófia

Réka:

            Ez a bemutatkozásdi… Hát, elég badarság szerintem. Mert mondhatok én akármit itt, fényezhetem magamat, a cselekedeteim akkor is sokkal beszédesebbek. Inkább azt mesélem el, hogyan szoktak rólam vélekedni mások. Határozott, magabiztos, tudatos - sokszor jellemeznek így. Tényleg hasonlítok egy szilárd sziklához, nehezen ingat meg bármi. Hülye pletykákra soha nem hallgatok.

            Míg Orsi egy gyáva nyúl, Zsófi meg vakmerő, addig én inkább bátor vagyok. Ha kitűzök magam elé egy célt, akkor kitartóan haladok felé. Küzdő alkat vagyok, nem adok fel semmit.

            Ha a tükörbe nézek, erős arccsontot és vaskos fonatot látok. Előszeretettel viselek hosszú szoknyákat, ruhákat. Szeretem a hagyományokat és a természetet. Számtalan testvéremmel és rengeteg állattal együtt egy tanyán élünk Pogándon.

            Én amúgy nem is a Képzőbe járok, de hogy hogyan ismerkedem meg Annával, az maradjon a könyv titka. Annyit viszont elárulhatok, hogy jól ülök a nyeregben, és hogy táncos a lábam. Az édesanyámról sem árulok most el semmit, elég legyen annyi: nem esik messze az alma a fájától.

Székely Réka