Amikor
felsős voltam, és szüleim, tanáraim feltették nekem a kérdést, hogy mi akarok
lenni, ha nagy leszek, többnyire azt válaszoltam: író, esetleg újságíró. Aztán
következett még a lakberendező és a pszichológus. (Az „angol tanár” fel sem
merült bennem – pedig aztán hosszú ideig ez volt a szakmám…)
Iskoláskoromban
öcsémmel együtt kitaláltunk egy házi készítésű újságot. A címe „Család Lapja”
lett, és nagymamám régi táskaírógépén pötyögtük hozzá a szövegeket. A cikkeket
magazinokból kivágott képekkel és rajzainkkal illusztráltuk. Annyira
hagyománnyá vált ez a lap, hogy anyukámék tudták: ha jön a Karácsony, a Húsvét
vagy a születésnap, akkor nem maradhat el a „Család Lapja” sem.
A
gimnáziumban csatlakoztam iskolánk kiadványának újságírói csapatához, és az is
egyértelmű volt, hogy az egyetemen a fakultatív tantárgyak közül a CETTly-re (a
tanszékünkön terjesztett angol nyelvű újságra) esett a választásom.
Az
angol nyelvtanári szak elvégzése után egy évet újságírónak tanultam az ELTE
Szociológiai Intézetének média szakán. Ekkor tévéztem és rádióztam, és az Érdi
Újságnak adtam le néhány cikket.
Hosszú
szünet után lelkesen kezdtem neki egy máriahalmi helyi kiadvány, a Faluvédő
szerkesztésébe. Bár sajnos az újság mindössze négy számot ért meg, mégis
szívesen gondolok vissza erre a feladatra, amit igazából nem is munkának
tekintettem, hanem kellemes időtöltésnek.
Ötödikes
koromban kaptam az első naplómat, amit azóta – kisebb-nagyobb megszakításokkal
ugyan, de – vezetek. Több füzet megtelt már a velem történt eseményekkel, gondolataimmal,
érzéseimmel. Van, amikor minden nap írok naplót, máskor hetente, olykor viszont
hosszú szünet telik el, mire újra késztetést érzek rá. Minden évet azzal zárok,
hogy naplómban összegzem az elmúlt időszakot.
Amikor kardozni jártam, minden
edzésre valamilyen megadott címmel vagy adott kérdésről kellett fogalmazást
készítenünk. Később magamtól is kidolgoztam engem érdeklő témákat, így egyre
nagyobb önismeretre tettem szert az írás során.
Nagy
örömmel vágtam bele négy éve saját internetes blogom, a BoldogSzer írásába
(képújság, napló a világhálón). Közzétettem itt különböző tematikus írásokat,
és a mindennapi életünkről szóló beszámolókat egyaránt.
Máig
őrzöm a régi irományaimat. Talán ötödikben (?) kezdtem bele az első igazi
novellámba: két lány balatoni nyaralását vetettem papírra. Hatodikban már komolyabban
fogtam neki a regényírásnak (új lány az osztályban); egy fél spirálfüzetet
megtöltöttem Jutka kalandjaival. A későbbi könyv-kezdeményeim pont arról
szóltak, mint a saját életem: iskola, barátok, szerelem, úttörőtábor…
A
gimnáziumi évek aztán műfajváltást hoztak. Állandóan hullámzó, ám többnyire
borúlátó érzelmeimet versekben és (melankolikus vagy abszurd) novellákban örökítettem
meg.
Mostanában
már több nagyobb regényen dolgozom egyidejűleg. Kigondolom a történet vázát,
amelyet aztán utólag is könnyedén ki lehet tölteni később felmerült ötletekkel.
Jelenleg is több ilyen nagyobb lélegzetű mű lapul a fiókomban (azaz a gépemen),
némelyik csupán mint ötlet-kezdemény, a másik csak vázlatszerű, a harmadik
félkész mű... Van köztük mese, misztikus legenda, regény útkereső családokról,
szerelmes novellák…
És
végre itt van egy olyan regény, amit sikerült teljesen befejeznem, és ki is szeretném
adni: ez a Tükör-Kép, az Anna-sorozat első része.
Ha
újra megkérdeznék tőlem, hogy úgy istenigazából mi is szeretnék lenni (ha
„nagy” leszek), a válaszom ismét csak az volna: író. Hiszen már most is az
vagyok. Néha elbizonytalanodom: nem nagyképűség-e ezt így kijelentenem? Hiszen
az „író” szó hallatán az embernek mégiscsak valami nagy művész jut az eszébe.
mint például Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz
Zsigmond, Wass Albert… De aztán mégiscsak azt mondom: szerintem író az, aki ír.
Így, egyszerűen. Én pedig azt teszem, minden nap, egyre nagyobb lelkesedéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése