Szóval, Réka vagyok. 39
éves. A Te szemedben bizonyára már „vén csont”. Pedig, bármily hihetetlennek
tűnik, én is voltam valaha kamasz. Igaz, hogy akkoriban még egy lakótelepi
panellakásban éltem és úttörőnyakkendőt hordtam. Az is igaz, hogy negyedszázada
nem lehetett 128 tévécsatornát fogni, mobiltelefon se létezett, és az
internetnek még a hírét se hallottuk, de a lényeg ugyanaz volt nekünk akkor,
mint egy mai tizenéves számára. Barátságok, összeveszések és kibékülések,
osztályközösség, bulik, lázadás, fiúk, szerelem...
Mostanában sokat
gondolok vissza azokra az időkre. Elolvastam a régi naplóimat, a leveleimet,
kotorásztam az emlékek fiókjában. Talán azért is ez a nosztalgiázás, mert a
legnagyobb lányom is menthetetlenül belépett ebbe a korba (tizenhárom éves).
Küzdök is vele rendesen. Lusta, szemtelen, visszabeszélős, lázadó, satöbbi.
Pont olyan, mint Te is, kedves Olvasó. Kérdeztem is édesanyámat döbbenten: „Te
jó ég! Én is ilyen voltam?”. Mire ő, mosolyogva: „Kislányom, még sokkal
ilyenebb!” És akkor eszembe jutott, milyen kibírhatatlan tudtam én lenni
tizenévesen. (Példának okáért egyszer el is akartam szökni otthonról. A dühöngéseimről most inkább ne is essék szó.)
Próbálom hát megérteni
a lányomat. Próbálom megérteni magamat. Próbálom megérteni, mi is zajlik legbelül egy
emberben, amikor ebbe a báb-állapotba kerül. Amikor már nem lárva, de még nem
pillangó.
És, mivel szenvedélyem
az írás, próbálom ezt az egészet írott formába ölteni.
Hát, valahogy így
indult útjára az Anna-sorozat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése